A forrás

A nagynéném mesélte ezt a történetet, de azóta is a szívemben van. Ő most nyolcvan éves. Pár éve veszítette el a férjét. Nem az első házassága volt, és több mint negyven évig voltak boldogok együtt. Tavaly elvittem őt egy kisebb kirándulásra az erdőbe, mert mesélt nekem egy helyről ahol még nem jártam.
Sokat kirándulunk, és járjuk a környéket családdal, barátokkal, kutyával, de ezt a helyet még nem ismertem. Mese-erdőnek nevezte, és azt mondta van ott egy forrás. Mesélte, hogy ők ketten sokat kirándultak oda, és a kedvenc helyük volt. Amikor kiszálltunk az autóból, gyönyörű napsütés ragyogta be az erdőt. Elindultunk. Sárgás, barnás falevelek hullottak fáradtan, hangtalanul a fákról és meg-megcsillant sárgaságuk az őszi napsütésben. Végre odaértünk, és ő boldog volt, hogy ennyi év után megtalálta a forrást. Én csak álltam ott, a forrás előtt. Hatalmas, öreg tölgyfák voltak körben közel és távol is. Olyan energia áradt a helyből, hogy igazat adtam neki, tényleg Mese-erdő.
Visszafelé sétáltunk, és a régi dolgokról mesélt. Dédiről, akit én is jól ismertem, és a gyerekkoráról. Egy történetet mondott el, amit azóta sem tudok elfelejteni. A férje a halálos ágyán feküdt. Ő ült mellette. Fogták egymás kezét. Azt mesélte, ő csak ült ott csendben, és a férje őt nézte. Eltelt egy kis idő, ezért megkérdezte: ,, Miért nézel?’’ A férfi azt válaszolta: ,, Olyan szép öregasszony vagy!’’. Nem kellett többet beszélniük, ebben benne volt minden. Köszönöm, hogy hallhattam ezt a történetet, és leírhattam. Mi jut eszembe erről? Igaz szerelem? Szeretet? Összetartozás? Hála? Nem tudom. Minden! És még annál is több….