Tavaszérintés

A verőcei Füzes meséje

Egyik délután lesétáltam a kutyával a Füzesbe. Sokat járok erre, és mindig elbűvöl a szépsége. Az öreg, félig kidőlt fák a víz fölé hajolnak. Menedéket nyújtanak az ott pihenő vadkacsáknak, akik gyorsan kiúsznak a nyílt vízre, ha megneszelik, hogy jövünk. Most is így történt.
Ahogy sétáltam egyre beljebb, a tavaszi nap besütött a fák közé, és azon gondolkodtam, hogy miért olyan vonzó számomra ez a hely? Egy vastag, mohás fa törzsének dőlve megálltam, mert ott tartott valami. Töprengtem miért nem tudok továbbmenni.
Éreztem a nedves fa és a moha illatát, mélyen beszívtam magamba, imádom ezt az illatot. Éreztem a nedves falevelek illatát a földön, és a nedves föld illatát. ,Csodálatos!’- gondoltam. A nap éppen rám sütött, és éreztem gyönge melegét, hiszen ez az első tavaszi napsugár a hideg szorításából felébredő természetben. Csupa víz lett a kabátom, ahogy a fának dőltem, és csupa sár lett a cipőm. Egy cseppet sem bántam. Olyan illatos csend volt, hogy hallottam a madarak csicsergését. Ők is érezték a tavaszt. Még a kutyám is csendben ült mellettem, a melengető napsugarakat élvezve. Hirtelen két hattyú szárnycsapásaira figyeltem fel, ahogy a víz fölött suhantak, és leszálltak a kismarosi partnál. Éppen odaláttam onnan ahol álltam. Egyszer csak elkezdtek szaladni a vízen, újra felszálltak, és visszarepültek Verőcére. Ezt kétszer megcsinálták. Gondolom erősítették kicsit a szárnyaikat. Gyönyörűek voltak.
A napsugarak még rám kacsintottak a fák között, táncoltak a víz fodrokon és kacagtak. Tisztán hallottam a csendben. Ezt az érzést csak a Füzestől kaphatja meg az ember.
Továbbindultam a vizes kabátomban, és a sáros cipőmben, és sokkal, sokkal gazdagabb lettem. Most már tudom miért álltam meg, és miért olyan vonzó számomra ez a hely.